VII / I. rész / 1.

Ebben a komédiában úgy látszik tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de ez az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember, mondom, már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania.

James Ensor (1860-1949) Önarckép maszkokkal, 1889, részlet

VII / I. rész / 2.

Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint, a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és inventár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik, én vagyok a fecsegés, és mind az egész ebben van feloldva, a kibeszélés lebírhatatlan kényszerében, mondom, sok bolond és mániákus és őrült és nyomorék és hülye és ripacs és pojáca, szóval az egész ripityára ment ember, és én igazságtalannak, méltatlannak, sőt a magam részéről egyszerűen szemtelenségnek tartanám, ha magamat ebből az infernális katalógusból arcátlan módon kiemelném, azzal a hátsó gondolattal, hogy én, kérem, külön állok, és nem tartozom közéjük.

James Ensor (1860 – 1949) Cselszövés, 1890

VII / I. rész / 3.

Huszonnyolcadszor: Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?                                                 Huszonkilencedszer: Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?                                          Harmincadszor: Vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda?Harmincegyedszer: Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Önarckép, 1896 körül, részlet  

VII / I. rész / 4.

Az én célom, szólt Barnabás, mikor látta, hogy a segédfogalmazó a könyvek címeit nézegeti, amint talán tudja is, az emberiség tízezer éves kérdéseinek végleges tisztázása. Huszonöt éve dolgozom, és (az egyik kétemeletes szekrényre mutatott) jegyzeteimmel nemsokára készen leszek. Akkor majd a művet felépítem, és tíz év alatt, lehet, a leírással is elkészülök. … Nyolcvannégyezer-ötszázhatvanhat könyvet néztem át eddig, csak a nagyobb monográfiákat számítva, még körülbelül negyvenezret kell átnéznem. Tíz év, mondom, aztán tíz év a rendezés és tíz év a megírás. Harminc. Hetvenöt éves koromban készen leszek. Most 1884-et írunk, akkor 1914 lesz. A tudomány addigra az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni. Az összes kérdések a tudósok kezébe kerülnek. A társadalom rendje, a gazdaság, a világnyelvet életbe léptetik, a technika, a találmányok. A lélektan minden problémáját megoldják. A háború eltűnik, fegyverkezés nem lesz. A népek életét nem a hatalom fogja irányítani, hanem a művelődés és a jólét. Az egyiptomi fáraók vágya teljesül, a fegyverekből ekét fognak készíteni. Ön akkor még aránylag fiatal ember lesz, és élvezni fogja. Én az új aranykor építéséhez munkámmal akarok hozzájárulni. Barnabás minden pátosz nélkül beszélt. Jóslata meggyőző volt, és a vöröshajú magát egyszerre biztosnak érezte, annyira, hogy még mosolygott is, és azt mondta: Az ön légköre igen jó hatást tesz rám. Ez a légkör nem az enyém, hanem a tudományé, válaszolta Barnabás.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, 1904 - részlet

VII / I. rész / 5.

Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyílása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magamat ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt.

Farkas István (1887-1944) Z. grófnő arcképe, 1931

VII / II. rész / 1.

Mi az ellenőrizhetetlen? A kérdésre vonatkozólag a következőket tudom mondani: eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont, még Lawrence Sterne Bormester által mindig hódolattal említett Tristram Shandy-jében is. Labilis pont volt az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisek (azért fixek), mert a regényen kívül állanak, vagyis azért szilárdak, mert az eseményekbe nincsenek bevonva. Amíg pedig valaminek szilárd pontja van, addig azt éppen ennél a pontnál fogva ki lehet fordítani. Ez az Achilles-sarok. Archimedesi pont. Csak ha valaminek szilárd pontját felbontom vagy feloldom vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz. Bormester és én is, mindjárt a legelején gondoskodtunk arról, hogy a regényen kívül senki úgynevezett fix bázist ne vehessen fel. Ahogy Bormester mondta, az olvasót és az elbeszélőt és az írót és a kritikust a játékba bevonta. Itt, kérem, nincs néző. Itt mindenki játszik. A pácban mindenki benne van. Senki sem szólhat hozzá színlelt tárgyilagossággal úgy, hogy nekem, kérem szépen, az egészhez semmi közöm. Ilyen nincs. A kívülről való ítélet lehetősége ezennel megszűnt. Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis, engedelmükkel, az egész dolog, úgy, ahogy van, ellenőrizhetetlenné vált. Senki sem formálhat jogot arra, hogy valamilyen mértékkel jöjjön, és azt mondja, ez itt nem stimmel. Először is, nem emberek és nem események és nem történet és nem társadalom és nem tények. Szavak. Másodszor is, nem ész, hanem imagináció. Harmadszor is, a valóság természete okkult. Íme az ellenőrizhetetlen. Bárki jöjjön is bármivel, már jó előre a sarokba van szorítva. Ilyen módon a történet minden mozzanatában ellenőrizhetetlenné van téve. Igazán nem fontos, hogy megtörtént vagy sem, és ha nem történt meg, annál rosszabb, mert csak a realitás szánalmas voltára jellemző.

Jan van Eyck (1390-1441) Arnolfini házaspár, 1434 - részlet

VII / II. rész / 2.

Azzal, hogy én, mint Bormester Mihály kontraszubjektuma, más én vagyok, és kettőnk között állandó dialogikus, ellenpontozott feszültség van, már maga a történet elkészülése is drámává fokozódik. Bormesternek abban, hogy a regény belügyeit ne vigyem a nyilvánosság elé, nem volt igaza. Igen, ha a regénynek egy szerzője lett volna, az ilyesmi menthetetlenül indiszkrét lett volna, és ízléstelen. De ha a regénynek külön elbeszélője és ügynöke van, és a kettő között állandó személyes és tárgyi nézeteltérések tömege merül fel, amely vitára és konfliktusokra ad alkalmat, akkor ezt egyenesen a nyilvánosság elé kell vinnem, különben az egész történet bázisa rejtve marad, és nem is érthető. Az elbeszélő az író reliefje és az író az elbeszélőé, mind a kettő az olvasóé és a kritikusé és viszont. Így az egész történet, már készítése alatt belülről elkezd forogni. A valóság a feje tetejére áll, a dráma szól, a tükrök mindig mást mutatnak, és sorra minden statikus helyzet felborul, és mindenki bele van vonva, senki ki nem léphet, a dolgokat belülről fogja látni, mint érdekelt fél –

Giorgione da Castelfranco (1477-1510) Kettős portré, 1502

VII / II. rész / 3.

Ön most itt hallgat engem, közben azt gondolja magában, mit akar ez tőlem, kicsoda ez itt, ez a Hoppy, ez a, mint a báró mondja, piszkos és ízléstelen Hoppy, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, azt gondolja, hogy ez a három év és nyolc hónap alatt semmidelen semmit sem változott, pont olyan pojáca, mint volt, pont olyan piszkos és ízléstelen, ezt gondolja ön, de rosszul gondolja, mert én megváltoztam, uram, én bizonyos tekintetben már akkor sem voltam pojáca, vezeklésből, mint a báró mondja, de akkor azt hittem, hogy csak nekem van igazam, mert fél lábon az oszlop tetején álltam húsz évig, akkor még azt hittem, hogy mindenki bolond, kivéve én, én vagyok egyedül józan, mert az oszlop tetején állok fél lábon, de most már tudom, hogy éppen ez a bolondság, az oszlop tetején állni, az, mindenkit bolondnak tartani, kivéve önmagamat, persze ez nem elég belátás ahhoz, hogy megváltozzak és más legyek, de éppen elég ahhoz, hogy mégis megváltozzak, érti? ugye érti? mit magyaráztat? Megváltoztam anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Belülről? Nem, hagyjuk ezt a szót, Toporján azt szokta mondani, hogy belül izmok és csontok és sejtek vannak, hagyjuk ezeket a szavakat, amelyek csak megtévesztenek, higgye el, megváltoztam, egészen más lettem, mégis ugyanaz a pojáca vagyok, és kénytelen vagyok az lenni, piszkos és ízléstelen, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival –

Diego Velázquez (1599-1660) Menippus, 1641 - részlet

VII / II. rész / 4.

A helyzet az, hogy én valamiképpen a velem egyenlő, mondjuk azonos embert keresem, mondjuk az adekvát embert. Mondjuk, a tükröt. Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. Ön erre azt mondja, hogy megalomániás nárcisz vagyok, aki az egész emberiségből tükröt csinál, és önmagát ebben a tükörben bámulja.

Louis Léopold Boilly (1761 - 1845) 35 különböző fej, 1825

VII / II. rész / 5.

Francisco de Goya (1746–1828) Boszorkányszombat (A nagy bak), 1797-98

VII / III. rész / 1.

Beszélne valamit édesanyjáról? Szerette őt? Ő nem szeretett engem, szól Angela. senkit sem szeretett. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki szeressen, valami erő kell, igaz? …            Biztosan, mondom. Az én anyámban nem volt semmi erő. Nem tudott szeretni, még ragaszkodni sem. Apám azért vált el tőle. Amikor elment, drágaköves aranyórát ajándékozott neki, s anyám nézegette, és azt mondta, hogy kedves emlék. Egyszer bajban voltunk, és azt mondja, az órát eladom. Nem kell. Mi nem kell? Olyan különös volt, laza hangjával, minden megindulás nélkül. Akkor tizennégy éves voltam, és nagyon féltem. Ha engem el akarnának rabolni, akkor képes lenne ugyanilyen szenvtelenül azt mondani, vigyék. Nem kell. Mi kell? Kezéből a tárgyak kiestek. Tányérok, csészék, kanalak, ruhadarabok, a toll. Csak úgy elnézett valahová, és eleresztette. Apámat is így egyszer csak eleresztette. Én attól kezdtem félni, hogy engem is képes lenne egyszerre csak elereszteni. Nem is gondolna másképpen rám, mint órájára. Volt órám, és már nincs. Nem kell. Mi kell? Úgy halt meg, hogy közben valamire gondolt, és önmagát elejtette. Nem is halt meg talán, csak valahová leesett, és nagyon féltem, hogy egyszerre megint itt lesz, még most is félek –

Édouard Manet (1832–1883) A balkon, 1868

René Magritte (1898-1967) Manet Balkonja 1950

VII / III. rész / 2.

Vatta úr most felállt, és szónoki helyzetet vett. Ó, kiáltotta, mi mindent nevezünk mi szerelemnek, ami nem az. A szerelem igen ritka virág, erről már többször beszéltem. És a nőuralom idején mindig ritkább lesz. A legtöbb esetben magnetikus és elektromos erők vagy kémiai és biológiai, legfeljebb szociológiai tényezők kiegyenlítődése. Ostobaság azt hinni, hogy mi vagyunk, akik ezeket az erőket irányítjuk. Azok uralkodnak rajtunk. … Amit mi szerelemnek nevezünk, a legtöbb esetben pszichológiai zűrzavarok levezetése. Vagy szociológiai bankrott. A közösségben nem tud elhelyezkedni, és bosszúból valakibe beleszeret. Sok esetben nem egyéb, mint kísérlet a valódi szerelem elkerülésére. Elkent és bukott és csődbe került egzisztenciák végső menedéke. És, ami a legkülönösebb, a nők idegenkedése. Nekik ez túl veszélyes. A leggyakoribb eset, inkább testüket dobják oda, nehogy szerelmeseknek kelljen lenniök. És hogy kibújjanak. A dolog egyszerűen testi kielégülésre megy. Még az erotika is lassan kivész. Angela nagysága se kivétel. Neki a szerelem sok. Ő, kérem, ebbe a kockázatba nem hajlandó belemenni. A szexus vegetatív langymelegére van szüksége. A nők általában a kotlóshőfokon szeretnek élni. A szerelem pedig a létezés forrpontja, mint a hit vagy a műalkotás, szóval mint a szenvedély. Ezt legközelebb meg fogom írni. Már előre örülök, hogy mennyi színes és illatos levélkét fogok kapni. Mert a hölgyek az én értekezéseimből egy hangot sem szoktak érteni, csak azt, hogy az paplanalattijukról van szó, és ez rendkívül izgalmas. Kötelező félreértés. Minden siker fundamentuma. Különösen ma, mint mondom, amikor a logika egyetlen ponton maradt érvényben, s ez a következetes önámítás –

Édouard Manet (1832-1883) Reggeli a szabadban, 1863

VII / III. rész / 3.

Vallásos ember ön? kérdem. Nem hiszem, szólt, legalábbis én azt, amit gondolok, nem tartom vallásnak –                                                            Mit gondol?                                                    Vizsgáztat? nem bánom, vizsgáztasson, de aztán mondja meg, hányast adott –                          Bántja, hogy faggatom? Ne bántsa. Ön nekem rokonszenves, de az egészben itt számomra valami furcsa –                                              Jávorka rám néz és bólint. Ez igaz, szól. Azt hiszem –                                                                 Mit hisz?                                                                Az emberiséget megváltották. Mi most mindnyájan már a megváltás világában élünk, és úgy is kell élnünk, hogy megváltottak vagyunk, egész csendesen és nyugodtan és várakozni, hogy most mi lesz. Érti? Elvégre nem nehéz követni. Azt hiszem, nagyon is egyszerű.                                  (A legegyszerűbb, ha az ember ruhástul az ágyba fekszik, és a sajtárba vizel. Reggel kiöblítem.)      Én az emberek loholását hibásnak tartom. Ami a legfontosabb volt, az megtörtént. Most még valami lesz, nem tudom mi, azt ki kell várni –                  Ön saját magát megváltottnak érzi? kérdem.   Annak érzem magam, és egész tisztának és nyugodtnak érzem magam, és nincs gondom, és én bűnt, még ha akarnék, se tudnék elkövetni, mert bűn már nincs is –                                             Mégis –                                                               Nincs. Bolondok vannak, akik nem tudnak hinni abban, hogy meg vannak váltva.                       Most szünetet tart. Feláll. Hosszasan rám néz. Miért nem folytatja? kérdem.                             Olyan egyszerű, szól, mint a kakaskukorékolás. Ha erre gondolok, akkor engem mindig valamilyen borzongató öröm fog el. Én nem vagyok vallásos. Soha nem imádkozom, csak ülök a fűben és gondolkozom. Néha énekelek, magam csináltam kis dalt, hogy már nincsen semmi baj –

Mednyánszky László (1852-1919) Csavargó. Dátum nélkül

VII / III. rész / 4.

A magam életét teljes egészében a másik megváltására fordítani nem tudom. Szóval nem tudom megtenni azt, amit senki se tud megtenni, csak szájuk jár rettenetesen, és hazudnak. Mondom, én igyekszem tisztességesen hazudni. Én, mondom, lehetőleg, saját üdvömért loholva a másikat nem szívesen rúgom fel, csak ha sietek, akkor is, mondom, alázattal, és a dolog egy kicsikét mindig fáj, nem nagyon, de mégis. Politesse? Azt mondta? Szóval gyengédség. Mondjuk szociális charme. Igyekszem tudomásul venni, hogy a másik ember léte, jelen körülmények között testisége, számomra szakrális tény. Gyermekkoromtól fogva idegent nem szívesen érintettem. Csak azt, akit szerettem. Ez az én privát kódexem első paragrafusa: csak annak testét érintsd, akit szeretsz. Az érintés számomra mindig borzadály volt. A megszólítás is. Sokáig azt hittem, hogy félek. Így is van, de szent félelem ez. Tapintat. Egészen különös szó. Több, mint érintés. Megtapintás, tapogatás. Érinteni lehet hanggal, sőt szemmel is, tapintani csak kézzel. A tapintat elképzelhetetlen jelentősége a szerelemben. A nőt tapintattal megérinteni. A tapintatlan emberek szörnyetegszerűsége. Akik tolakszanak. Az indiszkrétek. Lala. Valakinek a zsebébe nyúlni. Paplana alá nyúlni. Borzalom ilyen emberrel, főként nővel együtt élni. Azt hiszem, Isten szocialitása a tapintat. Oly gyengéden érint, hogy észre sem veszed. Az ember, hogy itt él ebben a zárt testi tömbben, mint a begubózott hernyó, nekem mindig a szentség valamiféle megnyilatkozása volt, különösen a nők, akiknél ez a szentség éppen a lényeg, ez az, ami testük maga. Persze ebből skandalum lett. Az egész vonalon. Az ember rég leszokott arról, hogy önmagát szakrálisan értse meg. A test irtózat lett, bűn, sőt dolog. Legfeljebb ha megrúgják, vagy ha kivégzésre viszik. Én ezzel a tapintatommal eléggé egyedül voltam, és éppen a nők nem értették. Nem különös?

Fernando Botero (1932-) Családi jelenet, 1969.

VII / III. rész / 5.

A légmentesen elzárt magány monomániás delíriuma teremti meg a közösség monomániájának delíriumát. Bormester Mihály ennek a nemzedéknek az archetípusa, aki az ablakon át meghallja Angela panaszos magányhangját, abban a pillanatban felugrik, odarohan, kezét megkéri, és a nőt a magánytól meg akarja menteni, önmagát áldozatul odadobja, közben nem veszi észre, nemcsak hogy saját magával nem számolt, hanem éppen megváltás őrületével Angelát önmagától el is zárta, és Angelát is a magányba taszította.

Fernando Botero (1932-) Szundikálás, 1982

VII / III. rész / 6.

Ön ismét régi módszerét követi, az embereket jól-rosszul odakeni, aztán semmi –                          Úgy van, szól Bormester. Megmondom, hogy ki kicsoda, és pont. Mindenki tegyen, amit akar –      Ki kicsoda. Who's who –                 Világméretekben. Sohase csináltam titkot abból, hogy bogárgyűjtemény, képeskönyv –               Nem regény –                                                         Ha van kedve hozzá, csináljon belőle –                   S ön ezt a módszert folytatja?                           Nézze, én elsősorban katalogizálok, a többi nem érdekel, én, hogy úgy mondjam, démonaim nevét keresem, természetesen minden remény nélkül arra, hogy az enciklopédia teljes legyen –        Ismét menazséria, semmi dráma –                       Mit nevez ön drámának?                             Drámának nevezem különböző létszínvonalak összeütközését a nyelvszínvonalon –

Fernando Botero (1932-) Ülő férfi, 2000

VII / IV. rész / 1.

Kondor Béla (1931–1972) Emberkék, 1966

VII / IV. rész / 2.

A másik válság a kereszténységen belül. A kereszténység válsága, a kétezer éves válság, amit én magamban az apokaliptikus válságnak nevezek. Ennek az előbbihez csak az a köze, hogy szintén válság. Szintén megoldhatatlan. Szintén reménytelen. De nem hiábavaló, és nem a megsemmisülésbe vezet. Az előbbinek vége a világ teljes felmorzsolódása, amit, úgy látszik, megakadályozni nem sikerül. Egészen nagy arányokban láthatja itt a földön, ha szemét kinyitja, és nem egészen buta. A kereszténység válsága kétezer éve tart, mert a kereszténység maga válság és ítélet. Tertullianus azt mondja, hogy a kereszténység leszámolás Isten és a világ között. Ez a leszámolás kétezer éve tart. Ez az evangéliumi válság, a merőben földi ember válsága. Vége pedig: Isten országának megvalósulása –

Kondor Béla (1931–1972) Joachim álma. Dátum nélkül

VII / IV. rész / 3.

Én önnek arról kezdtem beszélni, hogy minden doktrína csődben van. Egyre nehezebb lesz élni. És már ott tartunk, hogy doktrínával a hátunkban tisztességesen, teljesen lehetetlen, így mindenki kénytelen hazuggá lenni. … Az imént én önnek a kereszténységről beszéltem. Én a kereszténységen éppen úgy kívül vagyok, mint akárki más, akár ön is. Én nem hiszek benne jobban, bár nagyon szeretnék hinni, de nem tudom, hiszek-e benne, vagy sem. Én szeretnék jóhiszemű maradni és tisztességes, és nem hirdetni valamit, amiből egy hangot sem tartok igaznak. Én nem szeretek hazudni. De éppen ezért én nem tudom azt mondani, hogy keresztény vagyok. … Én a kereszténységet nem akarom magamra erőszakolni. Én tudom, hogy ez az egyetlen helyes. De én ezt csak elfogadom, kénytelenségből és tehetetlenségből, mert jobbat nem tudok kitalálni, ahhoz pedig, hogy csak úgy minden nélkül éljek, nincs elég erőm és bátorságom, és nem is tudom, lehet-e –.

Kondor Béla (1931–1972) Arc. 1963

VII / IV. rész / 4.

Amott a hágón túl, szólt, valami kisebb fejedelemség van, az egész nem több, mint öt- vagy hatszázezer ember. Ezek ott különösen élnek, vagy talán, az ég tudja. Ahogy nekem az ott lakók mesélték, az országért időtlen idők óta két párt viaskodik, a hiszkin és a csauszkin. Ha a hiszkin párt kerül uralomra, a főhivatalokat azonnal elfoglalja, az udvarnál, a hadseregben, a földbirtokra kezét ráteszi, az üzleteket lefoglalja, minden tisztséget a falusi bíróig a maga számára kisajátít, még az állatokat és a házakat is elszedi, s így a csauszkin földönfutóvá lesz, kénytelen batyuját hátára venni és az erdőbe menni, mert itt még munkát se kap, és éhen veszhet. Mióta itt vagyok, ez a kivándorlás már a második. Három évvel ezelőtt uralomra a csauszkin párt került, s akkor háromszázezer vagy még több hiszkin idejött az erdőbe. Most, úgy látom, a hiszkinek győztek, és a csauszkinokat elűzték. A vándorlás néha hónapokig tart, hiszen mindenki, akinek csak maradásra egészen kis reménye van, igyekszik alkalmazkodni és behódolni. Persze nem nagyon sikerül. Akinek rendes háza van, arról csakhamar kiderítik, hogy az ellenpárthoz húz, és elzavarják. Holmiját kordéra teszi, az asszony megfogja a gyerekek kezét, és az erdőbe mennek. Az ilyen változás három-négy évenkint szokott történni. Öt évet ritka uralom ér meg. A főkolomposokat akkor, ha idejekorán meg nem szöknek, kivégzik, a többit börtönre vetik, aki hivatalt viselt, mehet az erdőbe, mert az erdeinépség visszaözönlik, és a hivatalokat elfoglalja.

Kondor Béla (1931–1972) Kísértés. Dátum nélkül

VII / IV. rész / 5.

Első kérdésem még harminc évvel azelőtt volt, hogy miképpen tudom a keresztény embert felismerni? Felismerni, holott én magam nem vagyok az. Válasz: az Evangéliumból. Mondjuk így, a Kinyilatkoztatásból. Ez az evangéliumi ember azelőtt nem volt. ...  Az evangéliumi ember az a nő, aki a drága kenetet az úr fejére önti, egy kicsit egzaltáltnak látszik, de nem az, nem intellektuális, sőt szellemben koldus, gyermekes és irreális és enthuziaszta (ó, igen, aki nem enthuziaszta, az szükségképpen fantaszta). Én azt hiszem, hogy mindennemű eltolódás, akár az ész vagy az ökonómia vagy a hatalom vagy az esztétika felé, a dolgot csak megzavarja. Ha eltolódik, akkor az emberben szóhoz jut az úgynevezett világi gond. Figyeljen, kérem, mert ezek igen egzakt dolgok. Az ember elvilágiasodik. Szekularizálódik. Gondolja csak el! Micsoda rémület olyan embernek lenni, mint az az asszony volt, aki a drága kenetet az úr fejére öntötte. Micsoda borzalom az, ami az embernek a legdrágább, csak úgy otthagyni és elfelejteni és azzal nem törődni … Micsoda rémület, hiszen még a tanítványok is megrökönyödtek, a kenetet jó pénzért el lehetett volna adni, és a pénzt a szegényeknek el lehetett volna osztani, és ez jó cselekedet, és az ember üdvösségének biztosítására igen kedvező hatással van, lehetett volna belőle pátoszt csinálni. Ah, most az egész pocsékba ment! Kiöntötte! Botrány! Bolondság! Az ilyesmi az értelmet és az üzleti számítást teljesen nélkülözi!

William Holman Hunt (1827-1910) Mrs. Edith Holman Hunt portréja, 1880

VII / V. rész / 1.

Vajon igazság az, amit egy ember hazudik?     Nem.                                                              Igazság az, amit két ember hazudik?                Nem.                                                              Igazság az, amit három ember hazudik?          Nem.                                                                         Igazság az, amit ötszázhatvanhat ember hazudik? Nem.                                                                  Vajon igazság az, amit egy ember kivételével mindenki hazudik?                                              Nem.                                                                 Vajon igazság az, amit az egész emberiség hazudik?                                                                  ...                                                                           Mit jelent olyan hazugságban élni, amelyről az ember semmit sem tud?

Kondor Béla (1931–1972) Késes ember, 1959

VII / V. rész / 2.

Beleegyezem, mondja. Ebbe az egészbe itt. Beleegyezem. Érti? Nem kiegyezésből. Még csak nem is iróniából. Vagy kényszerből, mivel másképp úgyse lehet. És ha az ember nem megy magától, a hajánál fogva húzzák. Az egészbe itt, úgy, ahogy van, beleegyezem, még akkor is, ha kifogásom van és nem tetszik, és úgy teszek, mintha jobban tudnám csinálni. Együtt van itt Kanavász és Herstal és Kesző Domonkos és Kankalin, mint a könyvtárban együtt van Juvenalis és Chrysostomos és Faublas és Sherlock Holmes és Mózes, és az ócskásnál együtt van a tükör és a kagyló és a zsebkés, az illatszeres üveg és az aranykehely és a bili. Nincs baj. Mindegyik máshonnan jött, és máshová tartozik, és más irányba fut, és ez a sok együvé nem tartozó sorsvonal e pillanatban úgy bonyolódik, hogy itt van, a földön futkos, vagy a polcon áll, vagy a raktárban, vagy a sírban fekszik. Nagy mű. Elismerem. Csak legyen ilyen. Látszólag széttört. Valójában elképzelhetetlenül jól van megcsinálva. Beleegyezem. Nagy mű, mondom, hiába kifogásolom, nem tudnám ilyen jól megcsinálni –

Kondor Béla (1931–1972) Szentek bevonulása a városba, 1971-72

VII / V. rész / 3.

Kell, hogy legyen nyelv, amelyen az ember Isten szavát megértse. A mai nyelvek közül erre egyik nyelv sem alkalmas. Képzelje el, hogy Isten azt mondja, Vous avez raison, vagy I am glad. A szekularizált héber és szanszkrit sem alkalmas. A mai nyelvek mind természetnyelvek, csak a halom-talognak felelnek meg. A latin-héber-görög-szanszkrit a mi jüör-talogunk. Az egyetemes dolgok itt még érthetők. Isten szava már nem. Engem Istenen kívül semmi sem érdekel. Én megtanultam őt becsülni. Sőt. Én már őt csaknem szeretem. Tudja, az az elképzelhetetlen nagyság. Az a láthatatlan, mindenütt jelenlevő tudás. Az a gyengédség, humor és tapintat. Az az alázat. Az a derű. Ha avenraa szót mondok, imádkozom. Mi itt spanyolul és angolul és norvégül legfeljebb siránkozunk és panaszkodunk és viccelünk és káromkodunk és veszekszünk. Nem is beszéd, csak duma. Tudja, mit jelent avenraa? Az aven a lélek belső szikráját jelenti, de csecsemőt és madarat is. Az aven szó igésítve annyi, mint énekelni, de a csecsemőre vonatkoztatva tejet szopni. Ra pedig annyi, mint égni, de az égés közös égést, vagyis szerelmi egyesülést is jelent. A raa megnyúlása folyamatos történést fejez ki. Szóval a lélek belső szikrája (a madár, a csecsem) tejet szopik (énekel), és közben a többivel együtt szerelemben ég. Érti, hogy mi az avenraa? Mikor megértettem, letérdeltem, és hangosan sírtam. Ha valaki ilyen nyelven él, legjobb is, ha a föld alá bújik, és a bejáratot elfedi. De az Antikrisztus már fölfedezte, és el fogja pusztítani. Az ön zászlósának igaza van. Ami itt folyik, az az életszentség kenetteljes meggyalázása. Eggyel több ok arra, hogy az ember Istenen kívül mással ne törődjék –

Ország Lili (1926–1978) Ima a halottakért, 1968

VII / V. rész / 4.

A reális hétköznapot az jellemzi, hogy abban semmi sem reális. Az első vonalban a monomániák vannak. Helyesebben az őrületek. Az emberiség nem a valóságban, hanem saját őrületének gőzében él.

Francisco José de Goya y Lucientes (1746-1828) Alvó kolosszus a G vázlatkönyv rajzsorozatból (1824-28) - megsemmisült

VII / V. rész / 5.

Azt szokták mondani, ami az ember életét összetöri, nem is a valóság, hanem a valóságról alkotott téves felfogása. A valóságtól csak egyfajta ember szenved, aki a valóságot nem képes megérteni, és ez az őrült. Mivel szenved tőle, bosszút áll rajta, de persze, mivel nem is a valóságtól szenved, hanem saját téveszméitől, végeredményben önmagán áll bosszút. Ettől még jobban szenved, de az őrület éppen az, hogy őrület, és e körből sohasem tud kilépni, kivéve ha. Tudom, szólok. Az úgynevezett valóságos történetnek, szól a hang, jelentősége nincs. Az, hogy valami egyszer megtörtént, semmit sem jelent. Megtörtént. Hát aztán? Hogyan van az, hogy az imaginált történet igazabb, mint az, ami valóban megtörtént? A kérdés már igen régen nem az, hogy mi a valóság, hanem az, hogy miképpen lehet megcsinálni azt, ami a valóságnál igazabb. Ez a vita nuova. Az új élet. Az üdv. A történet értéke nem az, hogy valóban megtörtént. Ismétlem, nem az, hogy mi hogyan van. Tessék. Ez az, ami van. Ez itt. Még egyszer mondom: ez itt, ami van. Eleget beszéltem róla. Számomra az érték, hogy valamit meg kell csinálni, ami ennél igazabb. Meg kell csinálni, ha az egészet itt össze is kell törni, és a semmiből tökéletesen újat kell csinálni. Ez az egyetlen fontos –

VII / VI. rész / 1.

Álomkórosak és aluszékonyak, és senki sem ébredt fel egészen, félálomban mindegyik állandóan félrebeszél, monomániás, holdkóros és fantaszta, bolond, és ez a borzalma mindannak, ami ma itt élet, élnek, anélkül, hogy élnének, nem ébredtek fel, alusznak, alusznak mind. … Nem rosszak. Nem. Egyáltalában nem rosszak. Ennél rosszabbak. Kibírhatatlanok. Mindegyik alszik, s ezenfelül még saját fantazmáiban tetszeleg, és saját álmaitól egészen megittasodik, de ha valaki más kerül melléje, rögtön orrát befogja, és elkezd kiabálni, bolond, bolond! Ó, hol van az egészséges ember? Hol van az, aki felébredt? Hol van az, aki nem álomkóros, és nem tévelyeg saját rémképei között? Hol van az, aki tudja, hogy él? Hol van a normális ember? Aki felébredt?

Francisco de Goya (1746–1828) Ha az ész álomba merül, szörnyeket idéz fel (1797-98) Madrid, Museo del Prado

VII / VI. rész / 2.

A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött,amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékítőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, aztán lámpabelet és köménymagot, lúgkövet és klozett kefét vett. Másnap az egyik boltban is, a másikban is húsz kiló lisztet, negyvennégy kiló cukrot, hat láda marmeládot, két oldal szalonnát, tíz kiló zsírt és margarint, felmosóruhákat, harminc csomag pótkávét, kilenc kiló mosószappant, tizenhat darab mosdószappant, egy kiló rizsport, két piszkavasat vett, mert hátha az se lesz. Délután a szatócsné figyelmeztette, hogy lássa el magát majoránnával, mert az se lesz. Hermina néni, hogy magát biztosítsa, még öt kiló mézet, öt kiló mákot és húsz csomag margarint vett, de aztán még visszajött, és két tucat gyertyát és három kiló tormát is vett, mert hátha az se lesz. Akkor már vigyen tíz üveg mustárt is, szólt a szatócsné, mert hallom, hogy az se lesz. Hermina néni erre még harminchat üveg paradicsomot és ugyanannyi borsókonzervet vett, még tíz kiló cukrot és húsz kiló lisztet és tizennégy kiló margarint. Este üzletzárás előtt leszaladt, és gyorsan száz csomag gyufát, fél zsák babot és borsót és tíz kiló szárított zöldséget, harminc csomag faszenet és tíz csomag fémtisztítót vett. Vécépapír se lesz, mondta a szatócsné, mire Hermina néni hatvan csomag vécépapírt, két cirokseprűt, kilenc kiló diót és hat üveg meggybefőttet vett. Üvegdugó már nincs, szólt a szatócsné másnap reggel, és nem is lesz. Hermina néni megijedt. Egy sincs? Most vitték el az utolsót. Nézze csak meg. Mennyi kellene? Legalább száz darab. Szerencsére még volt hetvenkettő.

Duray Tibor (1912-1988) Töprengő, 1934. Magántulajdon

VII / VI. rész / 3.

Nos, ez a színjózan és kristálytiszta ember nem egyéb, mint annak a másiknak a visszája. És ellenfele. Melyik másiknak? Annak az embernek, aki semmi más, mint a felfordult zűrzavar, a bábeli rögeszme, a meghülyült Übermensch, a színtiszta őrült, az idióta pátosz és a nagyszájú hazudozás. Ezt én már nem is tartom szorosan véve embernek. Ez a Csiba, mondjuk, szélsőséges határeset, az állatszelídítő, a diktátor, vagyis a táncmester, ahogy Máté őt igen találóan elnevezte. Én ezt, mondom, már nem tartom embernek. Ez a lény bárgyú tébolyában tulajdonképpen kolosszális szakrilégium. Lehet, hogy igazam van, amikor őt Isten karikatúrájának mondom, ez az antikrisztusi bolond, eszelős őrjöngésében, aki saját önkényes fixa ideáin kívül mást elismerni nem hajlandó, de nem is tud, ez a mikroba, amely magátarkangyalnak képzeli.

Zichy Mihály (1827-1906) A rombolás géniuszának diadala, 1878, részlet. Zala (Somogy megye), Zichy Mihály Emlékház

VII / VI. rész / 4.

Sterne nagymesterünk a legnagyobb a társadalomtudomány területén volt. Az ő nevéhez fűződik a nagy fölfedezés, amelyet én itt önök előtt most a következőképpen foglalok egybe: társadalomnak nevezzük azt az emberi közösséget, amelyben mindenki abból él, hogy a másiktól saját elintézetlen ügyeit kéri számon. Ahol az ember abból él, hogy a saját őrületéért a másikat vonja felelősségre. Önök felültek a szcientifizmusnak, e szigorú és kedélytelen mítosznak. Azt hiszik, hogy a társadalom valami objektív, és önöktől függetlenül van. Sterne fölfedezte, hogy a társadalmat az egyéni őrületek teremtik. A társadalom, kérem, a rögeszmék keltette traumából keletkezik. Ha őrületünkből valamely napon egyszerre csak kigyógyulnánk, kiderülne, hogy társadalom nincs. E pillanatban még nincs módom kifejteni, hogy –

James Ensor (1860-1949) Krisztus bevonulása Bruxelles-be 1889-ben (1888), részlet, Getty Museum, Los Angeles

VII / VI. rész / 5.

Nem, szól Arméniusz Armén hangosabban. Az idő lejárt, a sötétség órája elkövetkezett. Nincs jövő embere. Nincs jövő. A tűz pedig a földet elárasztja, és lény nem marad élve. A vétkek mértéke betelt. Készüljetek, a vég itt van. Senki se fog megmaradni. Most nincs Noé bárkája, még az anyjuk méhében levő gyermekek is vétkesek, mert a romlásból táplálkoznak. Armeniusz Armén karját fölemeli, és mialatt beszél, szakálla ütemesen lobog. Akár itt a pincében, akár a városban, akár ostromlott, akár ostromló, a tűz ítélete eléri, mert a vétkek mértéke betelt, és készüljetek. Nem fog történni csoda, hogy valaki megmeneküljön. Ki merészeli magáról mondani, hogy nem vétkes? És nem vétkes abban, ami itt történik? Ki nem volt oka annak, ami itt van? Ti voltatok azok, akik az ítéletet magatokra idéztétek! Ti találtátok ki az ágyúkat és a repülőgépet és a bombákat, és ti állottatok hadseregbe, hogyegymás halálára szövetkezzetek, és most elveszitek jutalmát annak, amit tettetek –

Michelangelo Buonarroti (1475-1564) Utolsó ítélet (1536-41), részlet, Sixtus-kápolna, Vatikán

VII / VII. rész / 1.

Szóval, mondom, ön 1945 februárjában meghalt. Mondanom sem kell, mennyire fájlalom. Kérem, fogadja részvétemet –                              Köszönöm – Ezek után most már csak megdicsőülésének története következhet – Ténylegesen, szól Bormester, az is következik – Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz –     Sose lehet belőle elég sok. Először megdupláztam magam, és megdöntöttem azt a hiedelmet, hogy az ember egy időben csak egy helyen lehet – A fizikusok önnek szobrot fognak emelni – A második lépés az volt, hogy átmentem a múltba és a túlvilágra –                                                             Az érdem kisebb, hiszen többen is megtették – A harmadik lépés, hogy saját halálomról és temetésemről részletesen beszámoltam. E három lépéssel a valóság körét oly mértékben kiterjesztettem, hogy –                                          Azt hiszi, sikerült a valóságot a maga egészében az imagináció körébe emelnie – Vagyis az alaptételt kimondani, amely nem egyéb, mint a létezés alaptétele: a valóságot az imagináció teremti. Nem úgy persze, ahogy a hinduk gondolták, hogy az imagináció a kezdetek kezdetén a valóságot megteremtette, s azóta itt van, mint hátunkon a zsák. Hanem úgy, hogy folytonosan teremtjük, éspedig létezésünk őrületével teremtjük –

Michelangelo Buonarroti (1475-1564) Utolsó ítélet, 1536-1541, részlet, Cappella Sistina, Vaticano

VII / VII. rész / 2.

A pokolnak nincsen feneke, szólt. Aki belebukik, abban a zuhanás örök. Az őrületnek nincsen alkonya, mert éjszaka. Csodákat várni? Jó. És az egymásra kívánt átkok teljesülését. Minden perc kárba vész, amit nem jajveszékeléssel töltünk. Aztán kezüket tördelik, és azt üvöltik, nem én voltam, nem én. Hát ki? Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet – 

Michelangelo Buonarroti (1475-1564) Utolsó ítélet, 1536-1541, részlet, Cappella Sistina, Vaticano

VII / VII. rész / 3.

A sorozat utolsó epizódja

(A Karnevál minden szereplője imagináció, a regényben egyetlen élő ember sem szerepel, kivéve Radafukot.)

Louis Léopold Boilly (1761 - 1845) 35 különböző fej, 1825