PALACKPOSTA 2022

Üzenetek Hamvas Béla Karneváljának óceánjából

  Idézetek a dantei mélységű remekműből egy-egy képzőművészeti alkotás tükrében

VII / I. rész / 1.

Ebben a komédiában úgy látszik tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de ez az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember, mondom, már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania.


James Ensor (1860-1949) Önarckép maszkokkal, 1889

VII / I. rész / 2.

Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint, a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és inventár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik, én vagyok a fecsegés, és mind az egész ebben van feloldva, a kibeszélés lebírhatatlan kényszerében, mondom, sok bolond és mániákus és őrült és nyomorék és hülye és ripacs és pojáca, szóval az egész ripityára ment ember, és én igazságtalannak, méltatlannak, sőt a magam részéről egyszerűen szemtelenségnek tartanám, ha magamat ebből az infernális katalógusból arcátlan módon kiemelném, azzal a hátsó gondolattal, hogy én, kérem, külön állok, és nem tartozom közéjük.


James Ensor (1860 – 1949) Cselszövés, 1890

VII / I. rész / 3.

Huszonnyolcadszor: Vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?                                      Huszonkilencedszer: Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?                                      Harmincadszor: Vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda? Harmincegyedszer: Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?


Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Önarckép, 1896 körül

VII / I. rész / 4.

Az én célom, szólt Barnabás, mikor látta, hogy a segédfogalmazó a könyvek címeit nézegeti, amint talán tudja is, az emberiség tízezer éves kérdéseinek végleges tisztázása. Huszonöt éve dolgozom, és (az egyik kétemeletes szekrényre mutatott) jegyzeteimmel nemsokára készen leszek. Akkor majd a művet felépítem, és tíz év alatt, lehet, a leírással is elkészülök. … Nyolcvannégyezer-ötszázhatvanhat könyvet néztem át eddig, csak a nagyobb monográfiákat számítva, még körülbelül negyvenezret kell átnéznem. Tíz év, mondom, aztán tíz év a rendezés és tíz év a megírás. Harminc. Hetvenöt éves koromban készen leszek. Most 1884-et írunk, akkor 1914 lesz. A tudomány addigra az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni. Az összes kérdések a tudósok kezébe kerülnek. A társadalom rendje, a gazdaság, a világnyelvet életbe léptetik, a technika, a találmányok. A lélektan minden problémáját megoldják. A háború eltűnik, fegyverkezés nem lesz. A népek életét nem a hatalom fogja irányítani, hanem a művelődés és a jólét. Az egyiptomi fáraók vágya teljesül, a fegyverekből ekét fognak készíteni. Ön akkor még aránylag fiatal ember lesz, és élvezni fogja. Én az új aranykor építéséhez munkámmal akarok hozzájárulni. Barnabás minden pátosz nélkül beszélt. Jóslata meggyőző volt, és a vöröshajú magát egyszerre biztosnak érezte, annyira, hogy még mosolygott is, és azt mondta: Az ön légköre igen jó hatást tesz rám.Ez a légkör nem az enyém, hanem a tudományé, válaszolta Barnabás.


Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919)                A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, 1904, részlet

VII / I. rész / 5.

Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyílása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magamat ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt.

Farkas István (1887-1944) Z. grófnő arcképe, 1931

VII / II. rész / 1.

Mi az ellenőrizhetetlen? A kérdésre vonatkozólag a következőket tudom mondani: eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont, még Lawrence Sterne Bormester által mindig hódolattal említett Tristram Shandy-jében is. Labilis pont volt az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisek (azért fixek), mert a regényen kívül állanak, vagyis azért szilárdak, mert az eseményekbe nincsenek bevonva. Amíg pedig valaminek szilárd pontja van, addig azt éppen ennél a pontnál fogva ki lehet fordítani. Ez az Achilles-sarok. Archimedesi pont. Csak ha valaminek szilárd pontját felbontom vagy feloldom vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz. Bormester és én is, mindjárt a legelején gondoskodtunk arról, hogy a regényen kívül senki úgynevezett fix bázist ne vehessen fel. Ahogy Bormester mondta, az olvasót és az elbeszélőt és az írót és a kritikust a játékba bevonta. Itt, kérem, nincs néző. Itt mindenki játszik. A pácban mindenki benne van. Senki sem szólhat hozzá színlelt tárgyilagossággal úgy, hogy nekem, kérem szépen, az egészhez semmi közöm. Ilyen nincs. A kívülről való ítélet lehetősége ezennel megszűnt. Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis, engedelmükkel, az egész dolog, úgy, ahogy van, ellenőrizhetetlenné vált. Senki sem formálhat jogot arra, hogy valamilyen mértékkel jöjjön, és azt mondja, ez itt nem stimmel. Először is, nem emberek és nem események és nem történet és nem társadalom és nem tények. Szavak. Másodszor is, nem ész, hanem imagináció. Harmadszor is, a valóság természete okkult. Íme az ellenőrizhetetlen. Bárki jöjjön is bármivel, már jó előre a sarokba van szorítva. Ilyen módon a történet minden mozzanatában ellenőrizhetetlenné van téve. Igazán nem fontos, hogy megtörtént vagy sem, és ha nem történt meg, annál rosszabb, mert csak a realitás szánalmas voltára jellemző.

Jan van Eyck (1390-1441) Arnolfini házaspár, 1434 - részlet


VII / II. rész / 2.

Azzal, hogy én, mint Bormester Mihály kontraszubjektuma, más én vagyok, és kettőnk között állandó dialogikus, ellenpontozott feszültség van, már maga a történet elkészülése is drámává fokozódik. Bormesternek abban, hogy a regény belügyeit ne vigyem a nyilvánosság elé, nem volt igaza. Igen, ha a regénynek egy szerzője lett volna, az ilyesmi menthetetlenül indiszkrét lett volna, és ízléstelen. De ha a regénynek külön elbeszélője és ügynöke van, és a kettő között állandó személyes és tárgyi nézeteltérések tömege merül fel, amely vitára és konfliktusokra ad alkalmat, akkor ezt egyenesen a nyilvánosság elé kell vinnem, különben az egész történet bázisa rejtve marad, és nem is érthető. Az elbeszélő az író reliefje és az író az elbeszélőé, mind a kettő az olvasóé és a kritikusé és viszont. Így az egész történet, már készítése alatt belülről elkezd forogni. A valóság a feje tetejére áll, a dráma szól, a tükrök mindig mást mutatnak, és sorra minden statikus helyzet felborul, és mindenki bele van vonva, senki ki nem léphet, a dolgokat belülről fogja látni, mint érdekelt fél –


Giorgione da Castelfranco (1477-1510)          Kettős portré, 1502

VII / II. rész / 3.

Ön most itt hallgat engem, közben azt gondolja magában, mit akar ez tőlem, kicsoda ez itt, ez a Hoppy, ez a, mint a báró mondja, piszkos és ízléstelen Hoppy, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, azt gondolja, hogy ez a három év és nyolc hónap alatt semmidelen semmit sem változott, pont olyan pojáca, mint volt, pont olyan piszkos és ízléstelen, ezt gondolja ön, de rosszul gondolja, mert én megváltoztam, uram, én bizonyos tekintetben már akkor sem voltam pojáca, vezeklésből, mint a báró mondja, de akkor azt hittem, hogy csak nekem van igazam, mert fél lábon az oszlop tetején álltam húsz évig, akkor még azt hittem, hogy mindenki bolond, kivéve én, én vagyok egyedül józan, mert az oszlop tetején állok fél lábon, de most már tudom, hogy éppen ez a bolondság, az oszlop tetején állni, az, mindenkit bolondnak tartani, kivéve önmagamat, persze ez nem elég belátás ahhoz, hogy megváltozzak és más legyek, de éppen elég ahhoz, hogy mégis megváltozzak, érti? ugye érti? mit magyaráztat? Megváltoztam anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Belülről? Nem, hagyjuk ezt a szót, Toporján azt szokta mondani, hogy belül izmok és csontok és sejtek vannak, hagyjuk ezeket a szavakat, amelyek csak megtévesztenek, higgye el, megváltoztam, egészen más lettem, mégis ugyanaz a pojáca vagyok, és kénytelen vagyok az lenni, piszkos ésízléstelen, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival –

Diego Velázquez (1599-1660) Menippus, 1641 - részlet

VII / II. rész / 4.

A helyzet az, hogy én valamiképpen a velem egyenlő, mondjuk azonos embert keresem, mondjuk az adekvát embert. Mondjuk, a tükröt. Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. Ön erre azt mondja, hogy megalomániás nárcisz vagyok, aki az egész emberiségből tükröt csinál, és önmagát ebben a tükörben bámulja.


Louis Léopold Boilly (1761 - 1845) 35 különböző fej, 1825






VII / II. rész / 5.

A másik ember nem társ, nem öröm, nem dicsőség, nem csoda, nem üdv, nem szenvedély, a másik ember, mint az önmagamból való vészkijárat. Egyetlen alapkondíció az egész vonalon: a problémaidiotizmus. A másik ember, mint kényszermegoldás. Kompenzáció. Azért akar kormányozni, mert saját életével nem bír. Új közösséget hirdet, mert saját életével megbukott. Eszméket hirdet, mert csődben van. Uralkodni akar egész népen, mert önmagán nem tud uralkodni.

Francisco de Goya (1746–1828) Boszorkányszombat (A nagy bak), (1797-98)








VII / III. rész / 3.

Vallásos ember ön? kérdem.                              Nem hiszem, szólt, legalábbis én azt, amit gondolok, nem tartom vallásnak –                        Mit gondol?                                                    Vizsgáztat? nem bánom, vizsgáztasson, de aztán mondja meg, hányast adott –                          Bántja, hogy faggatom? Ne bántsa. Ön nekem rokonszenves, de az egészben itt számomra valami furcsa –                                              Jávorka rám néz és bólint. Ez igaz, szól. Azt hiszem –                                                                 Mit hisz?                                                                Az emberiséget megváltották. Mi most mindnyájan már a megváltás világában élünk, és úgy is kell élnünk, hogy megváltottak vagyunk, egész csendesen és nyugodtan és várakozni, hogy most mi lesz. Érti? Elvégre nem nehéz követni. Azt hiszem, nagyon is egyszerű.                                  (A legegyszerűbb, ha az ember ruhástul az ágyba fekszik, és a sajtárba vizel. Reggel kiöblítem.)      Én az emberek loholását hibásnak tartom. Ami a legfontosabb volt, az megtörtént. Most még valami lesz, nem tudom mi, azt ki kell várni –                  Ön saját magát megváltottnak érzi? kérdem.   Annak érzem magam, és egész tisztának és nyugodtnak érzem magam, és nincs gondom, és én bűnt, még ha akarnék, se tudnék elkövetni, mert bűn már nincs is –                                             Mégis –                                                               Nincs. Bolondok vannak, akik nem tudnak hinni abban, hogy meg vannak váltva.                       Most szünetet tart. Feláll. Hosszasan rám néz. Miért nem folytatja? kérdem.                             Olyan egyszerű, szól, mint a kakaskukorékolás. Ha erre gondolok, akkor engem mindig valamilyen borzongató öröm fog el. Én nem vagyok vallásos. Soha nem imádkozom, csak ülök a fűben és gondolkozom. Néha énekelek, magam csináltam kis dalt, hogy már nincsen semmi baj –

Mednyánszky László (1852-1919) Csavargó. Dátum nélkül



VII / III. rész / 6.

Ön ismét régi módszerét követi, az embereket jól-rosszul odakeni, aztán semmi –                          Úgy van, szól Bormester. Megmondom, hogy ki kicsoda, és pont. Mindenki tegyen, amit akar –      Ki kicsoda. Who's who –                 Világméretekben. Sohase csináltam titkot abból, hogy bogárgyűjtemény, képeskönyv –               Nem regény –                                                         Ha van kedve hozzá, csináljon belőle –                   S ön ezt a módszert folytatja?                           Nézze, én elsősorban katalogizálok, a többi nem érdekel, én, hogy úgy mondjam, démonaim nevét keresem, természetesen minden remény nélkül arra, hogy az enciklopédia teljes legyen –        Ismét menazséria, semmi dráma –                       Mit nevez ön drámának?                             Drámának nevezem különböző létszínvonalak összeütközését a nyelvszínvonalon –

Fernando Botero (1932-) Ülő férfi, 2000

VII / III. rész / 1.

Beszélne valamit édesanyjáról? Szerette őt? Ő nem szeretett engem, szól Angela. senkit sem szeretett. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki szeressen, valami erő kell, igaz? …            Biztosan, mondom. Az én anyámban nem volt semmi erő. Nem tudott szeretni, még ragaszkodni sem. Apám azért vált el tőle. Amikor elment, drágaköves aranyórát ajándékozott neki, s anyám nézegette, és azt mondta, hogy kedves emlék. Egyszer bajban voltunk, és azt mondja, az órát eladom. Nem kell. Mi nem kell? Olyan különös volt, laza hangjával, minden megindulás nélkül. Akkor tizennégy éves voltam, és nagyon féltem. Ha engem el akarnának rabolni, akkor képes lenne ugyanilyen szenvtelenül azt mondani, vigyék. Nem kell. Mi kell? Kezéből a tárgyak kiestek. Tányérok, csészék, kanalak, ruhadarabok, a toll. Csak úgy elnézett valahová, és eleresztette. Apámat is így egyszer csak eleresztette. Én attól kezdtem félni, hogy engem is képes lenne egyszerre csak elereszteni. Nem is gondolna másképpen rám, mint órájára. Volt órám, és már nincs. Nem kell. Mi kell? Úgy halt meg, hogy közben valamire gondolt, és önmagát elejtette. Nem is halt meg talán, csak valahová leesett, és nagyon féltem, hogy egyszerre megint itt lesz, még most is félek –

Édouard Manet (1832–1883) A balkon. 1868


VII / III. rész / 4.

A magam életét teljes egészében a másik megváltására fordítani nem tudom. Szóval nem tudom megtenni azt, amit senki se tud megtenni, csak szájuk jár rettenetesen, és hazudnak. Mondom, én igyekszem tisztességesen hazudni. Én, mondom, lehetőleg, saját üdvömért loholva a másikat nem szívesen rúgom fel, csak ha sietek, akkor is, mondom, alázattal, és a dolog egy kicsikét mindig fáj, nem nagyon, de mégis. Politesse? Azt mondta? Szóval gyengédség. Mondjuk szociális charme. Igyekszem tudomásul venni, hogy a másik ember léte, jelen körülmények között testisége, számomra szakrális tény. Gyermekkoromtól fogva idegent nem szívesen érintettem. Csak azt, akit szerettem. Ez az én privát kódexem első paragrafusa: csak annak testét érintsd, akit szeretsz. Az érintés számomra mindig borzadály volt. A megszólítás is. Sokáig azt hittem, hogy félek. Így is van, de szent félelem ez. Tapintat. Egészen különös szó. Több, mint érintés. Megtapintás, tapogatás. Érinteni lehet hanggal, sőt szemmel is, tapintani csak kézzel. A tapintat elképzelhetetlen jelentősége a szerelemben. A nőt tapintattal megérinteni. A tapintatlan emberek szörnyetegszerűsége. Akik tolakszanak. Az indiszkrétek. Lala. Valakinek a zsebébe nyúlni. Paplana alá nyúlni. Borzalom ilyen emberrel, főként nővel együtt élni. Azt hiszem, Isten szocialitása a tapintat. Oly gyengéden érint, hogy észre sem veszed. Az ember, hogy itt él ebben a zárt testi tömbben, mint a begubózott hernyó, nekem mindig a szentség valamiféle megnyilatkozása volt, különösen a nők, akiknél ez a szentség éppen a lényeg, ez az, ami testük maga. Persze ebből skandalum lett. Az egész vonalon. Az ember rég leszokott arról, hogy önmagát szakrálisan értse meg. A test irtózat lett, bűn, sőt dolog. Legfeljebb ha megrúgják, vagy ha kivégzésre viszik. Én ezzel a tapintatommal eléggé egyedül voltam, és éppen a nők nem értették. Nem különös?

Fernando Botero (1932-) Családi jelenet, 1969


VII / IV. rész / 1.

A sorozat 2022 szeptemberében folytatódik a facebookon és itt is!



VII / III. rész / 2.

Vatta úr most felállt, és szónoki helyzetet vett. Ó, kiáltotta, mi mindent nevezünk mi szerelemnek, ami nem az. A szerelem igen ritka virág, erről már többször beszéltem. És a nőuralom idején mindig ritkább lesz. A legtöbb esetben magnetikus és elektromos erők vagy kémiai és biológiai, legfeljebb szociológiai tényezők kiegyenlítődése. Ostobaság azt hinni, hogy mi vagyunk, akik ezeket az erőket irányítjuk.Azok uralkodnak rajtunk. … Amit mi szerelemnek nevezünk, a legtöbb esetben pszichológiai zűrzavarok levezetése. Vagy szociológiai bankrott. A közösségben nem tud elhelyezkedni, és bosszúból valakibe beleszeret. Sok esetben nem egyéb, mint kísérlet a valódi szerelem elkerülésére. Elkent és bukott és csődbe került egzisztenciák végső menedéke. És, ami a legkülönösebb, a nők idegenkedése. Nekik ez túl veszélyes. A leggyakoribb eset, inkább testüket dobják oda, nehogy szerelmeseknek kelljen lenniök. És hogy kibújjanak. A dolog egyszerűen testi kielégülésre megy. Még az erotika is lassan kivész. Angela nagysága se kivétel. Neki a szerelem sok. Ő, kérem, ebbe a kockázatba nem hajlandó belemenni. A szexus vegetatív langymelegére van szüksége. A nők általában a kotlóshőfokon szeretnek élni. A szerelem pedig a létezés forrpontja, mint a hit vagy a műalkotás, szóval mint a szenvedély. Ezt legközelebb meg fogom írni. Már előre örülök, hogy mennyi színes és illatos levélkét fogok kapni. Mert a hölgyek az én értekezéseimből egy hangot sem szoktak érteni, csak azt, hogy az paplanalattijukról van szó, és ez rendkívül izgalmas. Kötelező félreértés. Minden siker fundamentuma. Különösen ma, mint mondom, amikor a logika egyetlen ponton maradt érvényben, s ez a következetes önámítás –

Édouard Manet (1832-1883) Reggeli a szabadban. 1863


VII / III. rész / 5.

A légmentesen elzárt magány monomániás delíriuma teremti meg a közösség monomániájának delíriumát. Bormester Mihály ennek a nemzedéknek az archetípusa, aki az ablakon át meghallja Angela panaszos magányhangját, abban a pillanatban felugrik, odarohan, kezét megkéri, és a nőt a magánytól meg akarja menteni, önmagát áldozatul odadobja, közben nem veszi észre, nemcsak hogy saját magával nem számolt, hanem éppen megváltás őrületével Angelát önmagától el is zárta, és Angelát is a magányba taszította.

Fernando Botero (1932-) Szundikálás, 1982